Interjú Chiba Kazuóval

Készítette: Stanley Pranin
Aikido Journal #102 (1995)

18 éves ifjúként Chiba Kazuo először látott egy fényképet egy könyvben Ueshiba Moriheiről, és tudta, hogy keresése egy igazi harcművész mester után véget ért. Immár 8 danosan, a San Diego Aikikai vezetőjeként Chiba mesél nekünk az életéről uchideshiként, és részletesen elmagyarázza a shu-ha-ri mögötti koncepciót, továbbá kifejti nekünk a modern aikido világról vallott nézeteit.
Aikido Journal: Sensei, ha jól tudom a harcművészetek tanulmányozását a judóval kezdte és később váltott aikidóra. Mesélne nekünk azokról a napokról?
Chiba Kazuo: Nos, nagyon szerettem a budót, a judót pedig különösen. Egy nap abba a helyzetbe kerültem, hogy meg kellett küzdenem az egyik magasabb rangú tanítvánnyal, aki két danos volt. Ő egyébként egy remek ember volt, aki sokat tanított nekem a judóról attól a naptól kezdve, hogy beléptem a dojoba, és a dojon kívül is nagyon rendes volt velem. Kis méretű volt, de a judója fantasztikus volt, és a nagyobb ellenfeleket is el tudta dobni anélkül, hogy akár egy kis erőt is használt volna. Sok taiotoshit (testdobás) és yokosutemit (oldalsó önfeláldozó dobás) használt olyan szinten, amit manapság már nem nagyon látni. Mindemellett nagyon gyors is volt.
Mindig legyőzött, de akkor valamiért nyertem egy meccset egy kachinuke shiai során (ebben a típusú küzdelemben a judoka addig harcol, amíg le nem győzik; eztán a helyét átveszi a győztes). Nagyon bántotta az eset, és azt mondta: „Már nem tudlak legyőzni judóban, de nekem még mindig ott a kendo!” (Kendoból is két danja volt).
Egy éjjel megjelent a házunknál és azt mondta, menjek ki, mert kendomeccset fogunk vívni. Nos, akkoriban judóztam és karatéztam, de sose próbáltam a kendót. Úgy gondoltam, majd lesz valami, úgyhogy elmentem vele, és kerestünk egy elhagyatott helyet. A sempai-om engedett nekem némi előnyt azzal, hogy én egy fakardot használhattam, míg az ő kezében csak egy bambusz shinai volt. Olyan gyors volt, hogy meg sem tudtam érinteni, miközben a shinai-a újra és újra csattant a testemen. Elég csúnyán elvert.
Ez a tapasztalat volt az első budóval kapcsolatos megvilágosodásom. Kiábrándulva abbahagytam a judoedzéseket, és elkezdtem gondolkodni a dolgokról. Könnyen lehet, hogy, még ha olyan odaadással gyakorlom is a judót, amennyire csak lehet, és magas fokozatú judoka leszek, aki magabiztos a képességeiben, akkor is előfordulhat, hogy egy shodan kendoka legyőz egy kendomeccs során. Ugyanígy, ha egy kendooktató eljönne a judodojómba, valószínűleg legyőzném,függetlenül attól, hogy mekkora tiszteletnek örvend a kendo világában.
Miután gondolkodtam ezen egy kicsit, arra jutottam, hogy valami hiányzik, és hogy itt valami hiba történhetett; az igazi budo valami más kell, hogy legyen. Úgy véltem egy budo gyakorlónak rendelkezni kell azzal a képességgel, hogy bármilyen körülményre reagáljon, akkor is, ha kard ellen kardot kell használnia, vagy bármi másra. Ezek az egyszerű kérdések vezettek ahhoz, hogy elkezdjek gondolkodni az igazi budo természetéről.
Mivel ötletem se volt, hogy hogy találjam meg azt a budót, amit keresek, kb. hat hónapra felhagytam mindenféle gyakorlással. Tudtam, hogy találnom kell egy tanárt, aki megadja nekem a megfelelő útmutatást.
Aztán egy nap egy könyvesboltban kezembe vettem egy könyvet az aikidóról. Volt benne egy kis fotó O-Senseiről. Mihelyst megláttam, azonnal tudtam, hogy megtaláltam a tanárom. Nem tudtam semmit az aikido technikáiról, de ez akkor nem tűnt fontosnak, és azt gondoltam magamban: „Ez az! Ez egy olyan embernek tűnik, aki megérti, mi a problémám.” Így keltem útra a felé a hely felé, ahol állítólag Ueshiba sensei tartózkodott, hogy megkérjem (kissé merészen, mert nem volt ajánlólevelem), hadd lépjek be az uchideshik közé minél hamarabb, mindegy, milyen áron. Így kezdtem el aikidózni.
Hány éves volt akkor?
Éppen csak túl voltam az érettségin, szóval bizonyára 18 éves voltam. Akkoriban O-Sensei Iwamában élt, így legtöbbször nem volt a Hombu Dojóban. De felkészültem arra, hogy addig üljek a dojo előtt, amíg meg nem engedik, hogy uchideshi lehessek. Így ott ültem, arra várva, hogy valakivel beszélhessek. Február közepe volt (1958-ban), és nagyon hideg. Azt hiszem, az emberek a Hombu Dojoban bolondnak néztek. Három nap múlva O-Sensei megérkezett Iwamából. Waka Sensei (a jelenlegi Doshu, Kisshomaru (Kisshomaru sensei az interjú készítésekor még élt. – a ford.)) minden bizonnyal értesítette, hogy van itt egy furcsa figura, és megkérdezte, mit kellene tenni. O-Sensei azt mondta: „Hozzátok be!”, és így végül találkozhattam vele. Leültem O-Sensei szobájának bejáratánál, és az illemszabályoknak megfelelően meghajoltam. Mikor felemeltem a fejem és ránéztem, azt gondoltam magamban: „Minden rendben lesz”.
O-Sensei azt mondta: „A budo gyakorlása nagyon sokat követel az embertől. Úgy gondolod, képes vagy rá?”. Azt válaszoltam, hogy biztos vagyok benne, mire ő azt mondta: „Nos, akkor jó”. Nagyon egyszerű megbeszélés volt.
És eztán hét évet töltött uchideshiként a Hombu Dojoban?
Igen, és egy nap sem volt az egész időszak során, amiről azt gondoltam volna, hogy ”szórakoztató” – legalábbis nem abban az időben. Most már kellemes érzéssel gondolok vissza arra az időre, de akkoriban ezt nagy megpróbáltatásként éltem meg. (Nevetés). Persze ezt magamnak választottam, azért, hogy elérjek egy célt, nem pedig valami, amit muszáj volt kibírnom, és ebből a szempontból inkább valamiféle luxus volt, minden nehézség ellenére.
Bizonyára van néhány érdekes története az uchideshi időkből…
O-Sensei még jó egészségnek örvendett amikor beléptem a dojoba. Az ott töltött hét év alatt láttam, ahogy a technikái napról napra változnak. Nagyjából egy év elteltével elég tudásra tettem szert ahhoz, hogy ukézhassak neki.
Az edzés O-Sensei-jel nagyon durva volt! Rendszeresen lehorzsoltam a könyökömet iriminage gyakorlása közben, és az edzőruhám ujjaira mindig ráalvadt a vér. O-Sensei technikái olyan gyorsak voltak, hogy nem igazán lehetett őket leukézni. Ami még ennél is nehezebb volt, hogy akkor is azonnal talpra kellett állni, ha nagyon keményen dobott meg, és nem volt szabad levenni a szemünket róla. Egészen a nyakad közepéig érezted mikor megindította a dobást hogy két méterre hajítson át a tatami felett. A karddal is különlegesen gyors volt.
Hogyan írná le O-Sensei „energiáját”?
Olyan volt, mintha valami láthatatlan erő tolt volna. O-Sensei azt mondta, bármikor rátámadhatunk egy bokkennel. Amikor leállt és beszélni kezdett a hallgatósághoz, az nagyon jó alkalomnak tűnt, mivel nem is nézett felénk, de még akkor sem próbálta meg senki sem megütni. Egyszerűen sehol sem volt nyitott. Nem nézett ránk a szemével, de éreztük, hogy a kijével fogva tart minket. Ettől engem teljesen kivert a veríték, és alig tudtam rendesen megfogni a bokkenemet.
Mégis, mivel mi voltunk az ellenfelei, próbálkoztunk, fokozatosan próbálva csökkenteni a távolságot. Ekkor hirtelen feltűnt egy nyitás. O-Sensei sokszor szándékosan megnyitotta magát egy kicsit, hogy segítsen minket az érzékelésünk fejlesztésében. Nem használt olyanokat (ukeként – a ford.), akik nem voltak képesek érzékelni ezeket a nyitásokat.
Abban a pillanatban, hogy O-Sensei csökkentette egy kicsit légzési erejének (kokyu) intenzitását, már meg is indítottunk egy támadást, de akkora már nem volt ott. Emiatt úgy tűnt, mintha előre megbeszéltük volna, mi fog történni. O-Sensei tulajdonképpen már akkor elkezdett mozogni, mikor megindítottuk a támadást. Mi azonban túl lassúak voltunk, vagy nem voltunk képesek ezt érzékelni. Én az efféle dolgot különösen érdekesnek tartom.
O-Sensei azt mondta, hogy az igazi budót olyan tökéletesen kell végrehajtani, hogy előre megbeszéltnek tűnjön. Azt mondta, az nem budo, ha csak akkor kezdesz el mozogni, mikor az ütés már megindult. Csak akkor az igazi, ha külső szemlélő számára előre elrendezettnek tűnik.
Másképp tanította O-Sensei az uchideshiket mint a többi tanítványt?
Az edzés tartalma pontosan ugyanaz volt, de nekünk határozottan megmondták, hogy ne úgy eddzünk, mint a többi tanítvány. A mi edzésünknek sokkal keményebbnek és intenzívebbnek kellett lenni, nem pedig könnyednek és lágynak. O-Sensei ezzel kapcsolatban nagyon szigorú volt.
Az uchideshik ritkán kaptak bármiféle különleges technikai útmutatást. A mi edzésünk legintenzívebb része az O-Sensei-jel való interakció volt mindennapi életének minden egyes területén: személyes segédként szolgálni őt, elkísérni őt az utazásaira, elkészíteni az ételét és a fürdőjét, megmasszírozni a hátát, felolvasni neki és ehhez hasonlók. Azok, akik sosem voltak uchideshik nehezen értik meg ennek a napi kapcsolatnak a jelentőségét.
Kérem, meséljen nekünk erről.
Általában akkor kísértük el O-Sensei-t, mikor olyan helyekre utazott, mint Osaka vagy Wakayama. Ezek az utazások nagyjából egy hétig tartottak. O-Sensei poggyászával és a sajátunkkal megpakolva, bokkennel és joval a hátunkon kellett taxit fognunk a Tokió Pályaudvarra. Mikor odaértünk, O-Sensei azon nyomban kipattant a kocsiból és eltűnt odabent, ránk hagyva a vonatjegyvásárlást és a többi elintéznivalót. Üldöznünk kellett őt a sűrű embertömegen keresztül, míg úgy tűnt, mintha az megnyílna előtte, ahogy haladt előre.
Amikor lépcsőhöz értünk, hátulról kellett tolnunk O-Sensei-t és lefelé haladtunkban egy lépcsőfokkal előtte mentünk, hogy a vállunkra támaszkodhasson. Végül felszálltunk a vonatra. Néhány uchideshi nem tudta tartani a tempót, de O-Sensei ekkor csak felszállt a vonatra és elment nélküle, így mindenkinek mindent meg kellett tennie, hogy ne maradjon le,és felszálljon a vonatra a többiekkel együtt.
A legtöbb fogadót, amiben megszálltunk, úgy rendezték be, hogy ki tudjunk venni két szobából és egy vécéből álló részt. O-Sensei a távolabbik szobában lakott, míg az uchideshi a másik szobába szorult. Nos, O-Sensei akkoriban már napi öt-hat alkalommal is felkelt éjszaka, hogy vécére menjen, és a mi dolgunk volt, hogy támogassuk. Egyáltalán nem tudtam aludni az első három vagy négy évben, mert sosem tudtam, mikor ébred fel.
Mikor felkelt, kinyitottuk az ajtót és felsegítettük rá a haoriját (egy bő kabát, amely elöl némileg hosszabb, körülbelül a csípő és a térd között és véget), majd elkísértük őt vécére, kinyitottuk a vécéajtót és felkapcsoltuk a villanyt. Miután végzett, segítettünk neki megmosni a kezét, majd visszakísértük az ágyba, és visszatértünk a saját szobánkba. Nyilvánvalóan nem tudsz sokat aludni ha ez öt vagy hat alkalommal is megtörténik egy éjszaka. Mindenki fogyott fél vagy akár egy kilót is egy ilyen hét során, és eléggé kimerültünk, mire hazaértünk.
Ami érdekes, az az, hogy nagyjából négy év után már nyugodtan tudtam aludni. Valahogy álmomban megéreztem, ha O-Sensei felkelt, mert vécére kellett mennie. Felébredtem, kiugrottam az ágyból, kinyitottam az ajtót, és ő ott állt! Tökéletes időzítés, ugye? Kialakult egyfajta szó nélküli kommunikáció. Japánul ezt ishin denshinnek hívják, ami nagyjából azt jelenti, hogy „úgy kommunikálni, mintha két embernek egy elméje lenne”.
Ez a fajta edzés teszi lehetővé, hogy a tatamin érezd a partner szándékát. Példának okáért mikor te és a partnered egymással szemben álltok karddal a kezetekben, nem az a fontos, hogy ki az erősebb és ki a gyengébb, hanem hogy milyen tisztán vagy képes érzékelni a partnered szándékát. Ahhoz, hogy a megfelelő időben mozdulj, képesnek kell lenned a nyitások észlelésére, mikor azok megjelennek.
Nem tudom, hogy ez a fajta edzés O-Sensei részéről szándékos volt-e, de mindenesetre hatással volt a technikámra abból a szempontból, hogy képessé váltam a partner által megindított mozgás kijének és a mozgás az időzítésének megfelelően cselekedni mielőtt még gondoltam volna rá. Persze ezt nem tudom megcsinálni minden alkalommal… Bárcsak meg tudnám, akkor igazi mester lennék, nemdebár? (Nevetés)
Mit gondol, mi a legfontosabb azok számára, akik csak most kezdik az aikidót?
Az emberek annyi különböző dolgot keresnek az aikidóban, hogy nehéz erre általános választ adni. Amikor én még uchideshi voltam, sokkal kevesebb ember edzett a Hombu Dojoban, de majdnem mindenki az úgynevezett „igazi aikidót” kereste. Többen valamilyen értelemben furcsák vagy különcök voltak, köztük olyanok, akik „budofanatikusok” voltak. Elég fura egy csoport volt.
Mára ez sokkal változatosabbá vált. Vannak, akik egészségmegőrzés céljából gyakorolnak, mások a filozófiai vagy a spirituális szempontok miatt – és ez mind jó.
Azonban ami manapság fontossá vált, az az, hogy amennyiben az aikidóra úgy tekintünk, mint egy fára, tisztában kell lenni azzal, hogy ki vállalja az ágak és a levelek szerepét és ki a törzsét és a gyökerekét. Amíg az emberek vállalják a gyökerek és a törzs szerepét, akkor a fa szilárd és egészséges marad, lehetővé téve, hogy ágakat és leveleket hajtson. Ez esetben nincs semmi gond. Az embereknek ezt kéne észben tartaniuk, és nem kéne bizonygatniuk, hogy az aikidónak nem olyannak kéne lennie, mint amilyen most. A levelek levelek, az ágak ágak, és ez így jól van. Ők a fa részei. A kérdés, hogy ki vállalja a felelősséget, hogy megóvja a gyökereket és a törzset?
Én alapvetően úgy vélem, hogy nincs olyan, hogy régi budo vagy új budo. Van egy szavunk, a „kobudo” ami szó szerint „régi budo”-t jelent. Ennek logikai ellentéte a „shinbudo” vagy „új budo” kéne, hogy legyen, de ilyen szót nem használunk a japán nyelvben, ugye? Az új budo modern fejlődési iránya az elsportosodás (sportorientáció – a ford.) felé mutat. Talán megfelelő ezeket „a budo új formái”-nak nevezni, de a hagyományos gondolkodásmód szerint a sportok nem igazán nevezhetők budónak.
Nagyon nehéz megmondani, hogy mely pontig lehet ezeket budónak nevezni. De én úgy gondolom, nincs kétség afelől, hogy a budo alkotja az aikido gyökerét. Az ágak és a levelek ebből nőnek ki. Minden más alkotóelem – aikido mint „életmód”, mint egészségfejlesztés, mint torna vagy egy aszketikus testi tevékenység – ez mind egy közös gyökérből fakad, ami a budo. Hogy az emberek ezeknek a szellemében gyakorolnak, az teljesen rendben van, de a lényeg, hogy nem ők alkotják a gyökeret. O-Sensei mindig hangsúlyozta, hogy „az aikido budo” és hogy „a budo az aikido erejének forrása”. Ha ezt elfelejtjük, akkor az aikido valami mássá változik – egy úgynevezett „életmóddá”, vagy valami olyanná, ami sokkal inkább a jógára emlékeztet.
Beszélne arról, hogyan nyilvánul ez meg a technikákban?
Az én korlátolt tapasztalatom alapján ami engem leginkább megfog az aikidóban az az ésszerűsége és a következetes alapelvek, melyek áthatják az aikidotechnikákat. Például az aikido számos alapelvei között találjuk azt, hogy „az egy sok”. A pusztakezes technikák alapelvei lehetővé teszik, hogy bármikor fegyveres technikákká alakítsuk őket és ez fordítva is igaz. Azokat a technikákat, amelyeket egy ellenfél ellen használunk, ugyanúgy használhatjuk több támadó ellen is. A mozgások pusztakezes technikákból fegyveres technikákká alakulnak és fordítva, egy támadó elleni technikákból több támadó elleni technikákká oda és vissza egy folyamatos, egymáshoz kapcsolódó, szerves folyamat részeként. Ebből a szempontból az aikido nagyon hasonlít egy élőlényhez.
Ez a tulajdonság adja az aikido mint budo egyik kulcsfontosságú értékét. Ezt a fajta mozgást használta O-Sensei is, és ez az aikido egyik legfontosabb eleme (és része az aikido szívének is – a ford.).
Azonban ez a kulcsfontosságú érték nem jelenik meg annyira az egyes technikákban, sokkal inkább áthatja az egész művészetet, mint egyfajta lappangó lehetőség. Egy etikai megközelítést tesz lehetővé, amelyet a modern spiritualitás is keres, más szóval a „shinmu fusatsu”-t, ami a japán budo legmagasztosabb eszményét képviseli: „nem ölni”.
Az aikido esszenciája, mint budo, nagyon mélyen a felszín alatt rejtőzik, de akik rendelkeznek egy bizonyos szintű éleslátással, felismerhetik. Az aikido, amit a felszínen látunk, más szóval a manapság látható aikido jelentős hányada nem feltétlenül képviseli a hagyományos értelemben vett budót. Szerencsére az aikidóban megmaradt a lehetőség, hogy a komoly tanítványok mélyre áshassanak és felfedezzék annak lényegét, és egy hosszú keresési folyamat során azt magukévá tegyék.
Úgy gondolom, az aikido egyik mély és lenyűgöző értéke abban rejlik, hogy minden esetben jelen vannak benne a szimbolikus, érzékelhető formák melyek a felszínen találhatóak, és ezzel együtt jelen van egy rejtett potenciál, amelyet feltárhatunk, és ami megmutatja nekünk a „bu” fogalmának igazi lényegét. Ebből a szempontból a mélysége határtalan. Nagyon nagy hiba azt hinni, hogy ami a felszínen látható, az minden, és hogy pusztán az képezi a valóságot. Más részről, ha kizárólag az úgynevezett „valóságot” keresed, ami a forma mögött található, szem elől veszítheted az aikidót, mint egyetemes szellemi utat (michi: a „do” kanjijának másik olvasata – a ford.), és ezzel Doshu minden erőfeszítése értelmét veszíti.
Doshu aikido megközelítésének része a harc (bu) birodalmának elhagyása és meghaladása. Ennek központi elemeként ő egyértelműen hangsúlyozta az aikido mint út egyetemességét. Doshu kritikus, introspektív szemmel tekintett bizonyos embertelen, etikátlan és közönséges szemléletekre, amelyek a budo velejárói, és kitartóan próbálta megszabadítani az aikidót ezektől a negatív elemektől. Ahogy öregszem, úgy gondolom, egyre inkább értékelem Doshu ilyen irányú érzéseit, és mély tisztelettel tekintek rá ezek miatt a nagy erőfeszítések miatt.
Ugyanígy a nagy, kerek, lágy mozgások, és az olyan eszmék, mint a spirituális harmónia és az egység fontosak, de ha túl nagy hangsúlyt fektetünk rájuk, az egy egyoldalú, elferdült edzéshez vezet, amiről nem mondható, hogy megtestesíti a budo esszenciáját. Ezek a dolgok könnyen bizonyos fokú technikai veszteséghez vezetnek. Ezek sokkal inkább olyanok, mint a levelek és az ágak, és inkább úgy kéne rájuk tekintenünk, mint az aikido filozófiájának jelképeire. Ezek a dolgok részét képezik az aikido külső megjelenése és belső valósága által képviselt kettősségnek. O-Sensei nagyon tisztán és egyértelműen megmondta, hogy az aikido külső megjelenési formáinak budónak kell lenniük. Azt mondta: „Az aikido forrása a budo. Mindannyiótoknak teljesen el kell sajátítania a budót, de az aikido túlmutat a budón”. Nagyon egyértelműen beszélt ezekről a dolgokról.
Ezzel O-Sensei sok olyan ember számára utat nyitott, akik a múltban, valamilyen okból, kirekesztett a hagyományos budo világa – mint a törékeny testű emberek, a gyengék, az öregek, a nők. Elvetette a versenyt, és ezáltal olyan utat hozott létre, amely idomul az egyén képességeihez és tulajdonságaihoz, kibontakoztatva a benne lappangó lehetőségeket, és lehetővé téve, hogy megtalálják a helyüket a világban, és betöltsék szerepüket az életben. Egy olyan világ, melyben az emberek együtt tudnak élni akkor jön létre, ha mindenki ilyen módon teljesíti ki saját lehetőségeit. Én így értelmezem O-Sensei gondolatait.
Ez egy sajátos, modern hozzáállás a budóhoz, igaz?
Igaz, más részről azonban én leginkább pont attól félek, hogy ezek az emberek, akiket a hagyományos budo kivetett magából, találnak egy utat az aikidóban, és kezdik azt hinni, hogy csak az ő aikidójuk a helyes út. Elfelejtkeznek arról a szigorú, odaadó hozzáállásról, ami a budóval jár, és elutasítják azzal, hogy az „nem része az aikidónak”. Vannak, akik így vélekednek, de azt hiszem, hogy egy olyan félreértésbe keverednek, ahol a levelek és az ágak nincsenek tisztában a gyökér eredetével. Nagyon ártalmas lenne az aikidóra nézve, ha a levelek és az ágak képeznék a központot. Ha ez megtörténik, az nagyon rossz irányba vihetné az aikidót.
Persze azt is fontos észben tartanunk, hogy ha a levelek és az ágak elhalnak, a gyökér is elpusztul. Ezért valóban úgy kell tekintenünk az aikidóra mint egy élő organizmusra, figyelembe véve számos megnyilvánulási formájának együttes harmóniáját és fejlődését.
Úgy vélem, annak az eseménysorozatnak, amiért és ahogyan O-Sensei létrehozta az aikidót összhangban kell lennie a mi saját keresési folyamatunkkal. Hogy folytassam a fametaforát, ahelyett, hogy csak a gyümölcsöket aratnánk le, a leveken és az ágakon keresztül le kell jutnunk egészen a gyökérig. Le kell mennünk egészen a forrásig, különben nem értjük meg, mi vezette O-Senseit azokra a következtetésekre, amelyekre az aikido épül. Hogy az aikidót tényleg a sajátunkká tegyük, úgy gondolom olyan mértékben kell megtapasztalnunk azt, amit O-sensei tapasztalt, amennyire csak lehetséges, mind belső (spirituális – a ford.), mind technikai értelemben, annak ellenére, hogy ez nagyon nehéz és hogy nem vagyunk olyan szinten, mint amilyenen ő volt.
Azt hiszem, nem létezik „kiteljesedett” (teljes, kész – a ford.) budo (ugyanez elmondható a filozófiáról és a vallásról is, illetve bármilyen ember alkotta dologról). „Az én budóm kiteljesedése”, más szóval kiteljesedés egy egyéni, személyes szinten, a legtöbb, ami elérhető. O-Sensei kiteljesítette a saját budóját, de az nem az én budóm.
Ehhez hasonlóan én sem tudom egyszerűen megtanítani vagy átadni a tanítványaimnak az én budómat. A legtöbb, amit tehetek, hogy lehetőséget adok nekik az én tapasztalatomban való részvételre, hogy azt egyfajta útmutatóként használva létrehozzák a saját budójukat. Ebben az értelemben a budo inkább egy magányos keresés mindenki számára, mivel nem tudod megtanulni, becsomagolni és eltenni azt, amit a tanítód elért. A budo különböző oldalai nem fognak pontosan ugyanabban a formában megnyilvánulni, mint a tanítód esetében.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nincs szükség alapvető tanítási módszerekre elmélettel, tantételekkel, edzési módokkal és a többi.
A budóban három állapotról beszélünk – shu (megóv/fenntart/megfigyel), ha (szakít/megtör) és ri (eltávolodik/leválaszt/elenged). A shu fázisban megtanulod, amit az oktatód nyújtani tud és teljesen engedelmes maradsz. Az öntudatnak, kreativitásnak és a független gondolkodásnak nincs helye ezek során az évek során bármilyen hosszú ideig is tart. Egy az egyben azt kell követned, amit tanítanak neked, anélkül, hogy bármely mértékben is belekevernéd a saját elképzeléseidet. Ezt gyakran az önmegtagadás fázisának is nevezik. Bármennyit is tanulsz, az az instruktorod művészete lesz, nem a sajátod.
Ezért van szükség a következő fázisra, ami ha-nak nevezünk, azaz megszabadulni attól, amit tanultál. Ezáltal már az az entitás is bekerül a képbe, amit „önmagunk”-nak nevezünk. Ez a kreativitás és ezáltal az önmegerősítés egyfajta megnyilvánulása. Ebben a fázisban felfedezed a saját személyes tulajdonságaidat, a saját személyiségedet, más szóval, hogy „ki vagy”. Elkezded rendszerezni mindazt, amit tanultál, kiválasztva és megemésztve amire szükséged van ahhoz, hogy létrehozz valamit, ami a sajátod. De ezzel még nincs vége, mert ez a fajta önmegerősítés elsősorban a lehetséges „másik”, „mások” (a többi ember, a minket körülvevő világ - a ford.) megtagadására épül, vagyis csak ahhoz viszonyítva más, amitől ebben a fázisban elszakadtál. Ezt a szintet is el kell hagynod.
A ri a harmadik szint. Megtagadva önmagad az első szinten (shu), majd megerősítve önmagad a másodikon (ha), a harmadik szinten (ri) még ezt az önmegerősítést is el kell vetned. A ri lehetővé teszi, hogy kilépj a relativitásból, ami megkötött az előző két szinten, és ezáltal egy kapuvá válik, amely utat nyit az egyetemesség vagy teljesség felé.
Technikai szemszögből nézve a shu a technika elsajátítása, amely során átvágod magad a művészet technikai repertoárjának nagy részén; a ha lehetőséget nyújt hogy kutasd és alkalmazd ezeket a technikákat; a ri teljessé tesz valamit, ami a sajátod.
Spirituális vagy mentális értelemben a shu az én megtagadása; a ha az én megerősítése; a ri pedig az én-mások dualitástól való eltávolodás, az azon való felülemelkedés, és a részletekhez való ragaszkodástól (részletektől való megszállottságtól – a ford.) való megszabadulás. Mindezek a dolgok keresztezik egymást, és összefonódnak.
Manapság úgy tűnik, mintha az aikidóból hiányozna a shu összetevő, és úgy gondolom, ez a jövőben problémát okozhat. Úgy gondolom, hogy az a fajta budoedzés, ami nem tartalmaz egy szintet, mely az én megtagadásáról szól, veszélyes lehet a gyakorló számára. Az a fajta szigorú, kemény edzés, ami lehetővé teszi az én megtagadásának megtapasztalását, létfontosságú. Ennek során természetes módon jutsz el az önmegerősítésig, és végül, még ezt is megtagadva, érkezel el az igazi célodig.
Saját korlátolt tapasztalataim által volt alkalmam megérinteni, elérni annak a világnak egy részét, amelyet most mutattam be az imént. Azonban ha egy olyan ember értelmezi ezeket a dolgokat, aki nem tapasztalta meg őket a gyakorlatban, az sajnos alig ér többet holmi mechanikus, halott leírásnál. Még egy olyan dolog is, mint például a shu-ha-ri koncepciója nevetségesen elferdül, ha megpróbálod meghatározott intellektuális formák által megragadni. A shu-ha-ri-nek és az általuk leírt fejlődésnek dialektikus aspektusai vannak. Tulajdonképpen az aikido által meghatározott létezésfogalom (a létezés megelőzi a lényeget/ a létezés előbbre való a lényegnél) hasonlóságot mutat a 19. sz. elején virágzó egzisztencialista gondolkodással.
Az aikido különösen modern tulajdonsága az, hogy azzal a felfogással ellentétben, hogy a budo határozza meg az embert, azt a felfogást képviseli, miszerint az emberi természet határozza meg, ad jelentést a budónak, ezáltal új megvilágításba helyezve, új jelentéssel felruházva és tiszteletben tartva a gyakorlatiasságot (a gyakorlati alkalmazást – a ford.) és az egyén függetlenségét. Természetesen ez fokozza a szkepticizmust, és keresésre ösztönöz. És, mivel a szó klasszikus értelmében nem kínál „kész terméket”, sem egyfajta útmutatót, amelybe bezárhatnánk saját perspektívánkat, a budo gyakorlói nem tehetnek mást, mint hogy folyamatosan észben tartják mennyire instabil (változékony - a ford.) a helyzetük. Egy rossz lépés és máris az ideológia és a dogmatizmus birodalmában találjuk magunkat, és az ezt kísérő önelégültség káros hatása alá kerülünk. Ezért, hogy ezeket a dolgokat elkerülhessük, szerintem a budoedzésnek a szigorúság és a fegyelem lényeges részét kell, hogy alkossák.
Az aikidoedzés formák hosszú évek során ismételt gyakorlásából áll, hogy létrehozzunk egy alapot, amelyből végül létrehozhatunk valamit, ami a sajátunk. És emiatt fontos folyamatosan gondolkodnunk azon, hogy hogyan tegyük ezt meg az edzés által felkínált határokon belül. Vegyük például a katát, más néven a meghatározott formagyakorlatokat. A forma szempontjából létrehozunk egy kontrasztív kapcsolatot, amelyben a tori aktív és az uke passzív, de mindezt a célból, hogy mindketten azt gyakorolják, hogyan éljenek saját szabadságukkal, így lényegében nincs különbség kettejük között. Ezt kiszélesíthetjük az élet látszólag ellentétben álló aspektusaira – élet és halál, fiatalság és öregség, egészség és gyengeség, boldogság és szomorúság, győzelem és vereség, siker és kudarc – és mint ilyen, nagyon mély értelemmel és nagy jelentőséggel bír abból a szempontból, hogy hogyan éljük saját életünket.
A budo eredeti és igazi természete – amely erősen összekapcsolódik az élet és a halál határán egyensúlyozó „Énnel és Másokkal” (Önmagunk és a Többiek duális fogalompár – a ford.) – elkerülhetetlenül eljut a lét irracionalitásáig. Azonban ebben az irracionalitásban benne foglaltatik a lehetőség, hogy felébresszük saját autonóm szabadságunk forrását. A zen és a budo hasonlítanak egymásra abból a szempontból, hogy mindkettő az élet irracionalitásának felismeréséből született, annak ellenére, hogy különböző szempontokból közelítik meg a problémát.
A zen még a buddhizmuson belül is nagy hangsúlyt fektet az ideológiák és dogmák eltüntetésére, hogy egyenesen, közvetlenül a létezés természetéig jusson. Mint ilyen, rendkívüli módon gyakorlatias és egyben egzisztencialista (vagy egzisztenciális – a ford.) is. Emiatt a Kamakura-korszak óta jelentős hatással volt a japán harcos osztály spiritualitására. Természetes volt, hogy ez vált harcművészetük alapjává, és, mint ahogy tapasztalható, mindmáig jelen van.
Ha már itt tartunk, ahelyett, hogy egyesével elővennénk olyan dolgokat, mint a zen és a budo azért, hogy összehasonlítsuk őket, inkább azt szeretném, ha az emberek a mögötte jelen lévő japán szellemet vizsgálnák, amely magába fogadta majd magáévá tette azokat. Ez a japán szellem egyesítette a zent és a budót a konfucianista, taoista és shintoista gondolatokkal, és minden egyes elemét tovább csiszolta, hogy előhozza jellegzetes fényüket, tovább táplálta őket, és lehetővé tette, hogy összeálljanak egy csodálatosan harmonikus egésszé.
Visszatérve az előző gondolatomhoz, úgy képzelem, hogy a legtöbb dolog, ami a dojoban történik – dobni és megdobatni, például, vagy látszólagos győzelem vagy vereség a tachiai során (ami a versenyeket helyettesíti) – inkább szimbolikus jelentéssel bír. A valódi probléma, amivel foglalkozunk azok a különféle helyzetek, amelyekkel meg kell birkóznunk. Így, mint ahogy a „győzelem a vereségben” mondás is sugallja, az érzékelhető világ olyan fogalmai, mint a felsőbbrendűség és az alsóbbrendűség (ki a jobb vagy ki a rosszabb – a ford.), nem igazán fontosak.
Meglepő módon azok az emberek, akik tényleg eljutottak a megértés erre a szintjére, a halált magát is pusztán egy, az érzékelhető világhoz tartozó jelenségnek tartják. Vegyük például Bukkot, a kínai zen papot, aki a Déli Sung-dinasztia [kb. 1127–1279] idejében élt. Meghívta őt Kamakura bakufuja, és végül élete hátra lévő részét Japánban töltötte. Egyszer elfogták a mongol konfliktus során, és börtönbe zárták. Ki akarták végezni, mikor megírta kínai stílusú versét, mely a következő híres versszakot tartalmazza: “Denko eiri shunpu wo kiru,” , amit úgy fordíthatnánk le, hogy „Még ha le is vágjátok a fejemet, nem lesz több hatása, mint ha a tavaszi fuvallatra sújtanátok le, mely épp most suhan át a földeken”. Állítólag Yamaoka Tesshu ez után a versszak után nevezte el a dojoját Shunpukannak (A Tavaszi Fuvallat Terme). Ez igencsak frissítő hatással van a lélekre, nem gondolod?
A XIX. sz.-i egzisztencialista gondolkodók Kierkegaardtól és Nietzschétől kezdve, Jasperen és Heideggeren át Sartre-ig (aki végül eljutott az ateista egzisztencializmusig), mind a létezés/létező alapjait kutatták egészen a semmi mélységeiig. Könnyen párhuzamot lehet vonni az ő munkásságuk és a zen gondolata között, amely évezredek során tökéletesítette képességét, hogy választ adjon a létezés irracionalitására. Az, hogy ez a két dolog teljesen különböző kulturális kontextusból jött létre egy, az emberek lelkének mélyén található közösségre utal.
Persze a nyugati és a keleti kultúra más tekintetben különbözik egymástól. A keleti gondolkodásmódot például átjárja a test és az elme egységének gondolata, amely a nyugati gondolkodásmódban nem található meg igazán egyértelműen. Ez alapvető a keleti hagyományokban, mint például az indiai jóga, a kínai taoizmus mágikus gyakorlatai, a kínai harcművészetek, a misogi és a japán shinto és a buddhizmus egyéb megtisztító szertartásai, a zazen meditáció, és a japán budo, amely a fentiek több elemét is magába foglalja.
Ezzel szemben a nyugati gondolkodásmód számomra alapvetően dualistának tűnik. Kevés olyan eleme van, ami a fizikai és a spirituális tevékenység egységére utalna, és ezzel sokkal inkább a puszta elmélkedés irányába visz. Úgy vélem, ez egy feltűnő különbség a keleti és a nyugati gondolkodásmód között. Ezt egyértelműen megmutatja például a különbség Rodin A gondolkodó című szobra és a kyotoi Koryu Templomban található félig ülő helyzetben megformázott bosatsu (boddhiszatva) szobor között, amely állítólag Sziddhárta herceget ábrázolja mielőtt buddha vált volna belőle. Ha összehasonlítjuk ezt a két szobrot, egyértelművé válik a két gondolkodásmódnak az elmélkedéshez való egymástól eltérő hozzáállása.
Kérlek, ne érts félre, és ne gondold, hogy szerintem a keleti gondolkodásmód felsőbbrendű. Elvégre az 1770-es évek ipari forradalmának kezdete óta a Nyugat tisztán spekulatív gondolkodásmódja képezi az alapját az alkalmazott tudományoknak, melyekre teljes modern életvitelünk épül. Az emberiség történelmének szemszögéből nézve e kettő integrációjára most nagyobb szükség van, mint valaha bármikor.
Ez egy újabb ok arra, hogy miért kell komolyan átgondolnunk, hogyan terjesszük és fejlesszük tovább az aikidót, és annak a test és a lélek egyesítését megcélzó különleges tulajdonságait, amely a hagyományos japán budóból született, úgy, hogy azt helyesen adjuk át az embereknek világszerte. Attól félek, amennyiben ez a terjesztést nem megfelelően hajtjuk végre, akkor az aikidónak se gyökerei, se levelei nem maradnak.
Ezt elmondhatjuk a teljes hagyományos japán budóról is. Őszintén úgy gondolom, hogyha a cél egyszerűen csak a mai ember fizikai szükségleteinek kielégítése lenne, akkor nem lenne igazán szükség budóra. A sportok és egyéb tevékenységek ugyanúgy megfelelnének erre a célra. De a budónak olyan előnyös tulajdonságai vannak, amelyek túlmutatnak az egyszerű fizikai tevékenységen, gazdagítják a társadalmat, és úgy hiszem, komolyabban foglalkoznunk ezekkel a dolgokkal.
Azt hiszem a japán budo, beleértve az aikidót is, hatalmas látens potenicállal rendelkezik, amely segít megállítani autonóm szabadságunk fokozatos összeomlását. Ezt a szabadságot kikezdi a kapitalista társadalmunk materializmusa által megteremtett ellentmondások sokasága, továbbá a gazdasági felsőbbrendűség ideológiája és a racionalizmus felé tanúsított túlzott odaadás. A budo egy mód arra, hogy az emberek elkezdhessenek visszatérni autonóm szabadságuk forrásához, ezért úgy vélem, ezt szem előtt tartva kell elkezdenünk újraértékelnünk és újraépítenünk azt.
 
Chiba Kazuo Profilja
1940-ben született Tokióban. 8 danos Aikikai shihan és főállású aikido instruktor. 1958-ban lépett be a dojoba, uchideshiként. 1966-ban az Egyesült Királyságba költözött és megalapította a Nagy Britannia Aikikait. 1976-ban tért vissza Japánba, ahol az Aikikai Hombu Dojo Nemzetközi Részlegének titkára lett, és aktív szerepet játszott a Nemzetközi Aikido Szövetség létrehozásában. 1981-ben San Diegoba költözött, ahol ma is a San Diego Aikikai vezetője és az Egyesült Államok Aikido Szövetsége Nyugati Szakosztályának tevékenységét felügyeli.
Kapcsolat: San Diego Aikikai