Rendkívüli földlakók

Írta: Matti Joensuu

Egy Hilti elektromos kalapáccsal rövid idő alatt hatalmas pusztítást lehet véghezvinni, ami óriási porral is jár. Van egy elképzelés arról, hogy hogyan is kéne kinéznie az új ausztriai dojónak: 60 m2, tiszta felületekkel, a Hashimoto, Saku és Forum Kishintai dojóktól ellesett ötletek kombinációjaként. De mielőtt ez valóra válhatna, nagyjából három tonna régi plafont és falat kell eltávolítani, aztán a falakat fel kell csiszolni, a csöveket újra összerakni, végül meg kell építeni a padlót és a dojó falait. Olyan érzés, mintha egy igásló lennék, aki makacsul ismételi ugyanazt a dolgot újra és újra, miközben port lélegzik. A dojóépítésen és az aikidó terjesztésén kívül biztos más dologgal is tölthetném az időt.
 
Ilyenkor visszagondolok azokra a rendkívüli emberekre, akik hatással voltak arra, amit ma fontosnak tartok, és személyes példájukon keresztül mágnesként vonzottak a következő lépés irányába. Ők mind megértenék, mi értelme is van dojót építeni a házadba, és miért fektet az ember időt egy olyan megfoghatatlan dologba, mint az aikidó.  
 
Nem fogom megemlíteni az összes finn aikidókát, mert túl sokan vannak, és összességében túl nagy hatással voltak rám ahhoz, hogy mindenkire kitérjek. Az 1980-as turkui nyári táborral kezdeném, ahol találkoztam…
 
Mouliko Halennel. Az, hogy egy kétdanos leül és beszélget egy kezdővel Ichimura sensei szemináriumának egyik szünetében, számomra több mint meglepő volt. Hatalmas élmény ilyen nyíltan beszélgetni spirituális dolgokról egy ilyen elképesztően kedves és széles ismeretekkel rendelkező emberrel. Beszéltünk az aikidóról, a zenről, és Mouliko beszélt Osho indiai ashramjáról. Eztán felkelt, és elment futni egy jót. Valamiféle szuperember volt, aki az edzések között futott és spirituális dolgokról beszélgetett. Ekkor gondoltam azt, hogy az aikidó talán egy szokatlan dolog, de nem teljes őrültség, és van értelme furcsa helyekre utazni, ha valaki tanulni akar.
 
Jóval később, a nyocvanas években Norvégiában találkoztunk, akkor, amikor beindította a Sunyata dojót. Tőle szokatlan módon kicsit kétségbe volt esve, mert életbe léptettek egy do-in fukushido-in rendszert, és kapott egy ultimátumot, amely szerint a dojóját átveszi valaki, akinek megvolt a hivatalos rangja, de távolról sem volt meg benne Mouliko tapasztalata és bátorsága. Azt hiszem, eleve ki akarták rakni Norvégiából. Ekkor írtam egy cikket az első norvég aikidómagazinba – részben, hogy megvédjem, részben, hogy felemeljem a hangom, és felhívjam a figyelmet az elképzelések és a valóság közötti különbségekre. Ezután nem volt többé aikidómagazin Norvégiában. Talán most már újra van. Azóta nem bízom az olyan szervezetekben és az olyan tisztségekben, amik nem a kezdők vagy a klubok érdekeit szolgálják. Ezért sem értem Finnország miért vezetett be nemrég egy ilyen, vérszívónak tűnő rendszert.
 
Felfigyeltem Lennart Linder, Urban Aldenklint és Ulf Linde hármasára, akik voltak Japánban mind a Kobayashi, mind pedig a Hombu Dojóban. Lennart és Ulf szabad technikákat gyakoroltak az egyik szünteben, ami nagyon eltérőnek tűnt attól az aikidótól, amit mi tanultunk – volt benne egyfajta áramlás és improvizáció szemben a mi valamelyest merev formáinkkal. Gyakorlatilag egyáltalán nem tudtam megmozdítani őket és a gyakorlás alatt csak olyan koanszerű tanácsokat adtak, mint hogy “Nézd, próbáld meg megtalálni a mágikus felszínt”.
 
Lennart és Urban saját dojókat nyitottak Stockholmban, ami egy olyan dolog volt, ami akkoriban nagyon távolinak tűnt számomra. Azóta kétfajta elméleti megközelítés létezik ami a dojónyitást illeti. Az egyik a “Lennart-módszer” sok kis helyi dojóval vagy az “Urban-módszer” egy központi dojóval.
 
Később Urbannal megpróbáltunk elindítani az Aaland-szigeteken egy finn–svéd nyári szemináriumot, ami kudarcba fulladt a kellő helyi támogatottság hiányában, vagy mert valójában mindketten másra összpontosítottunk. Lennarttal összeesküdtünk annak érdekében, hogy meghívjuk Endo senseit Svédországba és Finnországba, és ez az ötlet – mások erőfeszítéseinek hála – igencsak sikeresnek bizonyult.
 
Az ő példájuk nagyon inspirált – az, ahogy gyakoroltak, az, hogy mertek utazni, és az, ahogy a dojónyitásról gondolkodtak.
 
Az uchi-deshi élet a Tokorozawában 1983-ban Börje Lindennel és 1984-ben Esa Leskinennel igazi kihívás volt – napi három edzés plusz az utazás a dojók között. A mókamesterek – Igarashi sensei, Hatayama sensei és Horigoshi sensei – ügyeltek a fegyelemre. Legkevésbé Igarashi sensei, leginkább pedig Horigoshi sensei. Sokat tanultam a japán aikidóhumorról, és láttam milyen elképesztő mennyiségű gyakorlás és elszántság kell ahhoz, hogy valaki hivatásos oktatóvá váljon. Miután elmentünk egy Kriya Yoga szemináriumra Swami Janakanandához, Esa abbahagyta az aikidót. Jógi lett belőle. 
 
Ahogy telt-múlt az idő, Kobayashi sensei egyre inkább lenyűgözött. Egyszerűen kifogyhatatlan technikai repertoárja volt – emlékszem például az “idegpont” szemináriumra és még ma is csodálkozom azon, hogyan végződhetett néhány technika úgy, hogy az ember lényegében össze volt csomózva. Mostanság leginkább az nyűgöz le benne, ahogy egyszerre csak egy tanítvánnyal foglalkozva igyekszik terjeszteni az aikidót, és talán még inkább az egyszerű, közvetlen személyisége. Azzal a széles körben elterjedt nézettel szemben, miszerint ahhoz, hogy sikeres legyél az aikidóban, hírnévre van szükség és arra, hogy elbűvöljünk másokat, Kobayashi sensei egy teljes egészében hétköznapi ember, aki nem akar senkit sem lenyűgözni. Csak egy zen mester tudja, mit jelent az, hogy “csak vizet hordani és fát vágni” – azt, hogy a leghétköznapibb tevékenységekben megtaláljuk a csodát.
 
Nincs kifejezés arra az érzésre ami együtt fejezi ki a technikai zavarodottságot és a csodálatot, vagy talán mégis: amikor eláll az ember lélegzete. A hétfő esti és kedd reggeli Hombu-edzéseken – néha nem mentem vissza Tokorozawába, hanem a shinjukui szaunában aludtam – a spanyolországi Pepe Garciassal egyedül maradtunk a tatamin ülve fehér nadrágunkban, mialatt mindenki más gyakorolni indult választott edzőpartnerével Yamaguchi sensei a következő technikát demonstráló rövid, de meghökkentő bemutatója után. Pepének és nekem elképzelésünk se volt, mi lehetett. Kokyunage? De milyen kokyunage? Hogy csinálta? Próbálod megérteni az eszeddel, de csak frusztráltság a részed. Ha van is olyan pont, ahol már eleget tanulmányoztad a technikát ahhoz, hogy önmagad kifejeződésévé váljék, én még közelében sem voltam ennek a szintnek. De nagyon inspiráló a tudat, hogy ez esetleg a távoli jövőben megvalósítható.
 
“Vissza a gyökerekhez! Mit csinálsz? Vissza a gyökerekhez!” – mondta akkoriban az egyik haladó francia aikidóka. “Miért mész a másodikraEndo sensei edzésére, amikor a harmadikon Yamaguchi sensei tart edzést?”
“Mert fogalmam sincs, mit csinál, és Endo senseitől legalább tudok tanulni VALAMIT” – feleltem. Erre ő elfintorodott, és otthagyott.
 
Endo senseijel egy abszolút felejthetlen első edzésen találkoztam az egyik szerdai napon, a Hombuban. Úgy akartam aikidózni, mint ő – és nem értettem, miért vagyok ezzel egyedül. Szavakkal el nem mondható amit megpróbált nekem átadni saját példáján keresztül – nemcsak alapvető, lágy technikákat, hanem azt, hogy hogyan léphetek át a cselekvés szintjéről a létezés szintjére. Egy átlagos shihan arra törekszik, hogy legyen egy olyan földrajzi egység, amiért ő a felelős, és ez sok problémához vezetett az aikidó világában – Finnország szerencsésnek mondhatja magát, amiért nem él ott egy shihan sem. Egy aikidómester vagy egy zenmester teljesen más síkon mozog – a szív és a lélek síkján, meghagyva másoknak a területek fölötti uralom vágyát. “Én csak egyszerű dolgokat tanítok, de vajon hallgat rám valaki?” – mondta tavaly egy liechtensteini szemináriumon. Mi mást lehetne még mondani? Próbáld meg “követni a madarak égben hagyott lábnyomát”.
 
Valami csak megragadt, mert 1997-ben Új-Zélandon járva Alan Wade, a gisborne-i oktató ezt mondta edzés után: “Te bizonyára Endo sensei taníványa vagy. Már járt itt Új-Zélandon. Mutatok pár fotót”.
 
A Hombu haladó tanítványai közül nagyra tartottam Malik Berkane-t, akit később meghívtam Finnorzságba. Megpróbálta nekem megtanítani a “repülő ukemit”, de nem járt sikerrel. Malik egy másik franciával egyetemben nagyon közvetlen volt és segítőkész. Ő már abbahagyta az aikidót, de Tokióban dolgozik.
 
Aztán sikerült találkoznom valakivel, akire igazi hősként tekintek: egy argentin, Miquel Teischer. Talán részben amiatt is nézek fel rá, mert hasonló testalkatunk van, de ha másért nem, hát azért, mert fényévekkel előttem jár lágyságban és érzékelésben – mozdulni sem tudtam lágy fogásának fogságában! Ahogyan képes volt magáévá tenni Endo sensei technikáit, attól tátva maradt a szám. Olyan volt, mintha más alapelveket használna – Yamaguchi senseihez és Endo senseihez hasonlóan – mint más tapasztalt tanítványok, akik nagyon fizikai síkon mozogtak. Tizenöt évvel később, Endo sensei 8 danos partiján odamentem és bevallottam neki, hogy ő az én hősöm. Kissé megriadt, amikor hirtelen megjelent mellette egy szőrös ember aki össze-vissza beszélt és megpróbálta megölelni. Néha eljön Ausztriába, és örülök, ha a közelben van – egy nagyon bölcs ember rengeteg üzleti és élettapasztalattal.
 
Létfontosságú, hogy az embernek jó edzőpartnerei legyenek. Japán ettől különleges. Ahelyett, hogy az ember ide-oda csapódik, sokkal jobban jár pédául azzal, ha inspiráló edzőpartnereket keres – végighaladva a Hombu uchi-deshik listáján, vagy ott van Endo sensei két tanítványaShimizu sensei és Ariga sensei, aztán ott van rengeteg elképesztően jó fiatal, köztük Watabiki-san, aki egy igazi rejtett ékkő, vagy akár kereshetünk magunknak néhány vicces spanyolt. Talán még nem publikus, de Watabiki-san nemrég nyitott egy kis dojot Tokióban. Továbbá elmehet az ember Kuribayashi sensei egyik edzésére, sőt, ha szerencséje van, még akár edzhet is vele.
 
Az ember azt hinné, hogy a rendkívüli emberek mind idősebbek – az aikidó esetében nem ez a helyzet. Nagyon csodálom a fiatal aikidókákat. Különösen azokat, akik fiatalon döntöttek úgy, hogy hivatásos oktatók lesznek. Legtöbbször se támogatást, se bátorítást nem kapnak. Az idősebb aikidókák szinte mindig mindent megtesznek azért, hogy ne jussanak előre a hivatásukban! Emiatt nagyon nehéz dolguk van, így ezek az emberek különösen erős szellemmel rendelkeznek. Szeretnék megemlíteni néhány ilyen embert:
 
Jörg Kretzschmar a cologne-i Forum Kishintaitól. Van egy hároméves fia, és gyakorlatilag minden szövetségből kitúrták. Mégis elképesztő mértékben lelkesedik az aikidóért, inspiráló kardedzéseket tart, a dojóján jól látszik, hogy jó szeme van az egyszerűséghez és a szépséghez, kedves és segítőkész a tanítványokkal.
 
Lousi Mochon a spanyolországi Granadából, a Musubi Dojo vezetője. Van egy hároméves kislánya. Luis kis dojója teli van élettel – pont olyan megállíthatatlanul ontja magából a hülye vicceket a tatamin kívül mint amennyire odafigyel és összpontosít az edzésen. Minden tanítványa rugalmas és élénk. Luisnak fontos, hogy csak minőségi emberek legyenek a dojójában és sok lehetőséget ad a kezdőknek arra, hogy elmenjenek – nem akar olyan embereket, akik nem értik meg a lágy utat, ami elég szokatlannak számít azon a környéken.
 
Szeltner Zsolt Magyarországon él, a budapesti Shoseikan és az egri Shobukan Dojóban tanít. Két gyermeke van. Alacsony, halk szavú és ért hozzá, hogy körülötte mindenki jól érezze magát. Több tanítványa kétszer akkora, mint ő. Zsolt – Kobayashi sensei révén – nagyon ért a dojó- és edzőtábor-szervezéshez. Ugyanakkor nagyon nyíltszívű és brutálisan őszinte, mikor kikérik a véleményét.
 
Ha a Finn Aikikai valami különlegeset akar létrehozni az aikidó világában, és hétköznapi, csendes módon szeretne működni, akkor hallgatniuk kéne Kobayashi sensei mottójára: “Az aikidót tanítványról tanítványra kell kiépíteni”, és nem azzal kellene foglalkozni, hogy a haladók egy újabb címet szerezzenek. Továbbá, hallgassanak Endo sensei üzenetére: a szellem előbbre való az anyagnál. És végül, segítsenek azoknak a fiataloknak, akik hivatásos instruktorok, vagy szeretnének azzá válni. Ha ez nem lehetséges, legalább ne akadályozzuk őket. Már csak azért is, mert ennek gyakorlati haszna is van, mint ahogy a tatamin szerzett tapasztalataink is mutatják. Ha ellenkeztek, erősebbé teszitek a partnert, és ha szembe mentek a fiatalokkal, megerősítitek a szellemüket, és egy nap majd azon veszitek észre magatokat, hogy a fejetekre nőttek. A kérdés csak az, hogy a vállatokon fognak állni amint megpróbálják elérni azt a bizonyos közmondásban szereplő banánt, vagy a hasatokon, miközben azt kérdezgetik, hogy mi is az a fuck-u-shi-do-in*.
 
U.I.: A banános sztori Kanetsuka senseitől származik, aki mindig megzavart azzal, ahogy kibillentett. Soha nem tudhattam, mikor kezdődött a technika, azt meg még úgy se, hogy mikor vette fel a kapcsolatot.
Eljött az ideje, hogy befejezzem, és visszamenjek dolgozni a Hiltivel, és felvegyem a kapcsolatot a betonfallal. Érzékenység nem szükséges, csak a jelenlét a fontos.
 
*Ez egy szójáték, a fukushidoin (segédinstruktor) és a (what) the fuck u (you) doin’ (doing) – mi a faszt csinálsz – angol kifejezés ötvözete.