Interjú Tamura Nobuyoshival

1. rész
 

Az alábbi, Tamura Nobuyoshival készített interjú két részből áll. Az első rész Mr. Didier Boyet kérdései alapján 1983. augusztus 2-án jött létre, Marseilles-ben. A második részt a szerkesztő 1984. augusztus 29-én, az Aiki News tokiói irodájában készítette.
 
Ha jól tudom, nem sokkal a háború után lett O-Sensei uchideshije. Elmondaná, milyen volt akkor a Hombu Dojo?
 
Biztos vagyok benne, hogy vannak még, akik emlékeznek arra, hogy a régi Hombu Dojo egy nagy, öreg faépület volt, amit Ueshiba sensei lakosztályához csatoltak. Az elülső fülkében egy sárkányt ábrázoló tekercs volt kifüggesztve, melyet O-Senseiről mintáztak. A tekercstől jobbra bokenek, jók, fából készült, bajonettes puskák (juken) és gyakorlóbotok, a jobb oldali fal felső részén pedig kis falapokon a fekete övesek nevei sorakoztak büszkén. A bal oldali falon egy nagy a papírlap lógott, amiről gyönyörű kalligráfiával felvezetve ijesztően tekintett ránk a dojószabályzat.
A dojo elülső fele fapadlós volt, amit állítólag kendóedzésekhez használtak még a régi időkben. Nekünk, kezdőknek ezen a fapadlón kellett edzenünk. A dojo másik oldalán több család is élt, akiknek lebombázták a házát.
Összesen legfeljebb 14-15 tanítvány volt, és a mostani Doshu (Kisshomaru senseire utal – a ford.) tartotta az edzéseket. Nagyon barátságos volt a légkör, és nem tudtam elképzelni, hogy évekkel ezelőtt a dojót "A Pokol Dojója" néven emlegették. Akkoriban voltak, akik a dojóban laktak, ott főztek, és onnan mentek dolgozni vagy iskolába. Csak azért léptünk be a dojóba, mert ott ingyen lakhattunk. Nem igazán mondhatjuk, hogy azzal a szándékkal mentünk oda, hogy uchideshik legyünk.
 
Ez melyik évben volt?
 
Azt hiszem valmikor 1953 vagy 1954 körül. Eleinte, mint sokan mások, én is ingáztam a dojóba. 16 éves koromban édesapám meghalt, és elhagytam a szülői házat azzal az elhatározással, hogy független leszek. Sokféle helyen, sokféle embertől, sokféle segítséget kaptam, néha szobát béreltem, néha az ők tartottak el. Akkoriban Seigo Yamaguchi senseinek vissza kellett mennie a szülővárosába az esküvője miatt, és megkért rá, hogy ügyeljek a szobájára abban az egy hónapban, amíg távol van. Még a rizsadagját is nekem adta. Ez nagyon váratlan lehetőség volt, úgyhogy azonnal igent mondtam. Az egy hónap hamar elrepült, és Yamaguchi sensei visszatért a feleségével. Így aztán fedél nélkül maradtam. Épp azon tűnődtem, hogy hogyan tovább, mikor Sensei azt javasolta, hogy maradjak a dojóban. Kérdeztem mennyibe kerülne, mire ő azt felelte, hogy ingyen. Mire én: "Ingyen? Tényleg? Kérlek engedd meg, hogy maradhassak!" Eztán rögvest beálltam uchideshinek.
 
Ki tanított akoriban?
 
Mivel akkoriban a jelenlegi Doshu volt a dojóvezető, általában ő vezette az edzéseket. Wakasenseinek (ifjú sensei) hívtuk akkoriban. Morihei senseit természtesen O-senseinek szólítottuk. Akkoriban csak ők ketten tanítottak a Hombu Dojóban, így azt hittem, csak ők az egyedüli aikidóoktatók.
 
O-Sensei minden nap eljött a dojóba?
 
Ahogy már említettem, mivel a háza a dojóhoz volt csatolva, egyszercsak megjelent amikor a jelenlegi Doshu épp edzést tartott, mutatott két-három technikát, aztán eltűnt mint a szél. Néha az egész edzést ő tartotta, de volt, hogy az edzés több mint a felében csak beszélt. Ezért mikor elkezdtünk volna edzeni, nem tudtunk felállni, mert elzsibbadt a lábunk. Így teltek a napok amikor Tokióban volt, de O-sensei elsősorban Iwamában élt. Mivel elég gyakran utazott Tokióba, a Kansai körzetbe (Osaka-Kyoto környéke), és ha megkérték, még a távoli Kyushura is, nem igazán részesülhettünk a tanításában minden nap.
 
Általában mennyi ideig volt O-sensei egy helyen?
 
Nos, volt amikor egy hétig vagy egy hónapig is Tokióban maradt, máskor pedig csak két-három napot maradt, és már tovább is utazott a Kansai körzetbe. Ezért ezt elég nehéz százalékban kifejezni. Mikor O-sensei utazott, valaki mindig elkísérte. Egészen Shizuokáig, Osakáig vagy Shinguig is elmentek O-senseijel, vagy hazakísérték Iwamába, ahonnan rögtön vissza is jöttek. Néhányan azt mondják, hogy kemény munka volt O-senseit kísérni, én szívesen csináltam, mert szép helyeken voltam, ahol jó volt a szállás, finom ételeket ehettem, és kivételes bánásmódban volt részem bárhova is mentem. Egy hozzám hasonló fiatalembernek normális esélye sem lett volna arra, hogy ilyen jól bánjanak vele, vagy hogy egyáltalán észrevegyék. Örültem, mert nagyon más volt az élet O-sensei kísérőjeként. Még csak egy gyerek voltam. Biztosan meg akarod kérdezni, hogy milyen csodálatos élményeim voltak O-sensei kísérőjeként, de akkoriban ezek a dolgok jelentették számomra a legtöbbet. (Nevetés)
 
Milyen volt O-senseinek ukézni?
 
Nagyon boldog voltam, amikor O-sensei először hívott ki ukénak. Úgy éreztem, hogy most már nagyon jó vagyok, és azt hittem, és hogy végre úgy bánnak velem, mint egy haladó tanítvánnyal.
Mivel ukénak használtak, különbséget tudtam tenni a között, hogy milyen érzés, ha megdobnak, és milyen, ha én dobok meg valakit. Úgy gondolom, ez egy olyan előny, amivel sokan mások nem rendelkeztek.
A régi időkben nem tanultunk ukézni úgy, ahogy manapság. Úgy tanultál meg ukézni, hogy megdobtak. Az számított igazi ukeminek, amit természetesen sikerült elsajátítanod a dobások során. Nem gondolom, hogy az, ahogy az aikidót oktatták a régi időkben, kifejezetten rendszerezett lett volna. Lehet, hogy az volt, de nekem nem tűnt föl. Amikor O-sensei bejött a dojóba, egymás után megdobott mindenkit, majd azt mondta, mi is gyakoroljuk ezt a technikát. Eleinte azt se tudtuk, miféle technikát csinált. Amikor egy haladóval gyakoroltam, először ő dobott meg. Majd azt mondta: "Te jössz!", de nem tudtam, mit kell csinálni. Amíg azzal szenvedtem, hogy megpróbáltam megdobni, O-sensei már el is kezdte mutatni a következő technikát. A fejlődésem első szakasza, ami elég sokáig tartott, azzal telt, hogy megdobtak, és a technikák, amiket végrehajtottak rajtam, nagyon fájdalmasak voltak. Egy-két évbe tellett, mire képes lettem egy kcisit megkülönböztetni egymástól a technikákat. Elégedettséggel töltött el, ha megértettem egy technikát, de akkor O-sensei mutatott egy olyat, amit nem ismertem. Mivel nem mehetttem oda megkérdezni, hogy "Sensei, nem értem ezt a részét a technikának", vártam a következő alkalomra, amikor O-sensei újra ugyanazt a technikát mutatja be. Ha megkértem volna, talán elmagyarázta volna, de úgy gondoltam, nem szabad tőle ilyet kérni. Talán jobb lett volna, ha fejben újra és újra átgondoljuk azokat a pontokat, amiket nem értettünk, mint az, hogy ott helyben megmutatták nekünk a technikát, mi pedig hamarosan el is felejtettük. Egy nap magunktól is rájöhettünk volna a megoldásra. Persze figyeltünk, nehogy lemaradjunk az alkalomról, amikor ismét bemutatta azt a bizonyos technikát.
Hadd meséljek el egy történetet. Egyszer valaki ezt mondta O-senseinek: "Sensei, annak ellenére, hogy azt hittem, végre tudom hajtani a technikát, amikor a dojóban edzünk, otthon már nem sikerült megcsinálni" Sensei nevetett és ezt válaszolta: "Mivel összekötöm a kimet azokkal, akik velem edzenek, ezért meg tudják csinálni a dojóban, de maguktól nem". Emlékszem, azt gondoltam, milyen nevetséges, hogy O-sensei nélkül nem tudunk harcolni. Még ha azt is hittem, hogy elsajátítottam egy technikát, nem voltam biztos benne, hogy O-sensei is ugyanígy csinálná. Így telt el fél, majd egy év. Habár az edzőtársaim és a haladók mindenféle dolgokat tanítottak nekem, mindegyikük mást mondott. Mivel az emberek felfogóképessége különbözik, mikor láttak egy technikát, valószínűleg mind másképp értették. Ezér úgy gondoltam, hogy jobb, ha megvárom, míg O-sensei újra megmutatja a kérdéses technikát.
 
Tudjuk, hogy O-sensei idősebb korában sokat beszélt a kotodamáról és a szellemi világról amikor az aikidóról vagy a budóról beszélt. Az akkori uchideshik értették, amiről beszélt?
 
Nem, szerintem nem. Legalábbis a hozzám hasonló fiatal uchideshik. Téli reggeleken, mikor minden ablak ki volt nyitva elég nehéz volt figyelni arra, amit mond. Reméltük, hogy nemsokára elkezdjük az edzést. Nyáron pedig a meleg miatt keveset aludtunk, és büszkék voltunk arra, hogy képesek voltunk seizában aludni. (Nevet.) Úgy gondolom, hogy a vallásos irányultságú emberek talán értették, miről beszél. Nem is igazán arról volt szó, hogy nem tudtuk megérteni, hogy miről beszél, sokkal inkább arról, hogy nem is akartuk. A háború után a fiatalok általában elleneztek minden régi dolgot, így sosem látogatták a szentélyeket. Úgy gondoltuk, hogy Japán azért vesztette el a háborút, mert a gondolkodásmódja régi, elavult volt. Elég arcátlanok voltunk ahhoz, hogy azt higgyük, át kell vennünk az új dolgokat és egy új irányba mozdulnunk ahhoz, hogy újjáépítsük Japánt. Néha visszagondolok arra, hogy miket mondott O-sensei, és vannak elképzeléseim, hogy mit is értett alatta. Már sajnálom, hogy nem figyeltem oda rá jobban, de most már túl késő.
 
Próbára tette valaha is O-senseit?
 
Mint ahogy már említettem, a dojóban nagyon barátságos, nyugodt légkör uralkodott, és úgy tűnt, mindenkinek sok a szabadideje. Edzés után a haladó tanítványok néha éjszakába nyúlóan beszélgettek arról, hogy hogyan tették próbára O-senseit, és hogyan vallottak kudarcot minden egyes alkalommal. Ezért én soha nem is próbálkoztam. Egyszer, már jóval később, amikor O-sensei partnere voltam egy páros kardgyakorlatnál, átvillant az agyamon, hogy ha most megtámadnám, el tudnám találni. Ebben a pillanatban O-sensei szemei tágra nyíltak és mereven rám nézett. Mihelyst ilyen dolgok jutottak az eszünkbe, O-sensei azonnal olvasott a gondolatainkban.
 
O-senseitől tanulta a bokken és a lándzsa használatát?
 
Úgy hallottam, a régi időkben O-sensei tanítványai között több magas rangú judós és kendós is volt. Úgy gondolom, emiatt nem volt szüksége arra, hogy megmutassa, hogyan kell fogni a kardot vagy hogyan kell állni, ha lándzsa van kezünkben. Úgy tűnik, ennél sokkal magasabb szintű dolgokat próbált mutatni azoknak, akik már értettek ezekhez a fegyverekhez. Anélkül lettem O-sensei bokken- és jópartnere, hogy lett volna bármi előzetes tapasztalatom a használatukban, így eleinte nagyon összezavarodtam. Úgy tanultam a kent és a jót, hogy a haladó tanítványokat utánoztam. Mivel sok iaigyakorló és magas rangú kendós volt a tanítványok között, tőlük is tanultam. Néhányan más dojókba jártak, hogy titokban elsajátítsák a ken és a jo használatát. Mindenesetre pusztán az a vágy vezetett minket az edzések során, hogy erőssé váljunk, hamarabb mint a többiek, és hogy ezt az előnyünket megtartsuk. Azonban az aikiken más, mint a kard a többi budóban. O-sensei kardmunkája, amit az edzéseken és a bemutatókon láthattunk, mély benyomást tett ránk, és ez szolgált edzésünk alapjául.
 
Szeretnénk feltenni néhány kérdést az aikikenről, az aikijóról és az iairól. Annak ellenére, hogy néhány aikidóinstruktor szerint a ken és a jo nagyon fontos részei az aikidónak, úgy hiszem, csak néhány dojóban tanítják ezeket a fegyvereket. Sensei, ön szerint milyen jelentőséggel bír a ken és a jo az aikidóban?
 
Úgy gondolom, O-sensei jója nem hasonlít arra, ahogy a jót a jodóban használják, sokkal inkább a lándzsára (yari) emlékeztet. A régi dojóban volt egy 5.4 méteres lándzsa egy vízszintes faállványon. Úgy tudom, O-sensei ezzel gyakorolt a régi időkben. Azt mesélik, hogy Yamamoto Gombei gróf látta O-sensei lándzsabemutatóját, és azt mondta neki, hogy ő a legjobb lándzsás a Meiji-restauráció óta. Amikor jókedve volt, ő maga mesélt nekünk olyan történeteket, mint amikor egyszer felszúrt egy szalmából készült, rizzsel teli zsákot, és messzire röpítette. Későbbi éveiben egyszerű jót használt, vagy egy olyan jót, aminek olyan hegye volt, mint egy alabárdnak. Kennel jobb oldali hanmiban állunk, míg lándzsával általában bal oldali alapállás a kívánatos. Talán ha ezt a kettőt kombinálod, eggyé válnak. A ken és lándzsa a harcosok (bushi) jellegzetes fegyverei voltak. Az aikidóban azt tanultam, hogy a kent és a yarit testünk meghosszabításaként kell értelmezni, és azt mondták, addig gyakoroljunk, amíg olyanokká nem válnak, mint a saját kezünk. Nem hiszem, hogy bárki is tudatában van az evőpálcikáknak, amikor eszik, és azt sem, hogy úgy érezné, a pálcikák akadályozzák valamiben. Hasonlóképpen, jó, he eljutsz arra a pontra, amikor elfelejted, hogy edzés közben ken van a kezedben. Kendóban gyakran mondják, hogy "A ken és test eggyé válik" vagy hogy "A ken belsejébe lépve te leszel maga a ken". Úgy gondolom, az eredmény egy és ugyanaz. Azt hiszem, talán csak a gondolkodás módja más. Az aikidót a fegyvertelen harcművészetek között tartják számon, de mivel a harcosoknál mindig volt kard vagy lándzsa, természetes volt számukra, hogy vészhelyzet esetén használták ezeket. Az aikidótechnikák úgy épülnek fel, hogy vannak kard-kard technikák, kard-pusztakéz technikák és pusztakéz-pusztakéz technikák. Gyakorlom a kardtechnikákat pusztakézzel, és a pusztakezes technikákhoz kardot használok, hogy megtudjam, hogy a technikáim megfelelőek-e vagy sem.
 
Ha jól tudom, több széles körben ismert oktató, mint Nishio sensei, ön, Chiba sensei és Kanai sensei, akik mind 25-30 évvel ezelőtt kezdtek aikidózni, elkezdtek iait tanulni a Hombu Dojón kívül. Igaz, hogy Omori-ryut tanultak?
 
Így van. Először Danzaki senseitől tanultam iaiadót. Ha jól emlékszem, Ő azelőtt sumóbirkózó volt, "Katsuragawa" néven. O-sensei ismerőse volt. A fia aikidózni kezdett, és én tanítottam. Így kezdett el el engem oktatni.
 
Ez nagyjából mikor volt?
 
Hadd gondolkodjam, mikor is? Akkoriban volt, amikor olyan baseballjátékosok gyakoroltak aikidót, mint Mr. Hirooka, Mr. Arakawa és Mr. Sadaharu Oh. Ők iait is tanultak Jun'ichi Haga senseitől. Haga sensei, aki azóta már elhunyt, gyakran megfordult akkoriban a Hombu Dojóban. Szabadidőnkben meglátogattuk, mert nagyon érdekes dolgokról beszélt, és néha még enni is meghívott minket. Annak ellenére, hogy Haga sensei ijesztő ember hírében állt, velünk nagyon kedves volt.
 
Van egy film, amin O-sensei egy különleges edzést tart a Hombu Dojóban, és Haga sensei is megjelenik a végén. Emlékszik arra a napra?
 
Igen, ekkor láttam először Haga sensei iaiát. Meg voltam győződve arról, hogy ez az igazi iai. Ezért kezdtem el gyakorolni ezt a művészetet. Akkoriban egy Swiss Airlinesnál dolgozó úriember különleges aikidótanításban részesült, amikor csak eljött Japánba. Azt hiszem, ő kérte, hogy készüljön el ez a film, hogy segítségére legyen a gyakorlásban, ha visszatér a hazájába. Akkoriban ritka volt, hogy valakit felvegyenek filmre. Ugye, milyen lelkesnek tűnünk mindannyian? Azon a napon Haga sensei épp látogatóba jött, és emlékszem, hogy O-sensei kérésére bemutatott egy iaikatát, amiben sok gyors mozdulat volt. Még mindig emlékszem a zavart mosolyára, mintha szégyellné magát egy ilyen villámgyors bemutató után. Ez a film valószínűleg 1958-ban vagy 1959-ben készült.
 
Van egy másik érdekes film, amit két Japánba látogató cowboykalapos amerikai forgatott. Emlékszik még erre a filmre?
 
Ha jól emlékszem ez egy olyan tévéműsor volt, amiben az amerikai stáb birkózóként utazott különböző helyekre, azért, hogy edzzék magukat. Akkoriban Tohei sensei volt a vezető instruktor, ő rendelkezett a legnagyobb fokozattal. Azok a régi deshik, akik a háború előtt és a háború alatt gyakoroltak, már nem voltak a Hombuban, szóval csak a hozzánk hasonló fiatal tanítványok voltak ott. Nagyon aggódtunk, mert tudtuk, ha Tohei sensei veszít, nem lettünk volna képesek megkérni O-senseit, hogy helyettesítse. (Nevetés.)
 
Ön szerint más budóoktatók miért kritizálják O-sensei kardmunkáját?
 
Nos, erről inkább azokat kellene megkérdezni, akik kritizáltak. (Nevetés.)
 
És mi a helyzet az iait gyakorlók véleményével?
 
Úgy gondolom, hogy az aikidó kardhasználata talán különbözik attól, ahogy az iaiban vagy a kendóban használják a kent. Mivel az apám kendóoktató volt, van egy kis tapasztalotom benne. Úgy tűnik, hogy az aikiken teljesen más, mint a kendo kardmunkája. Amikor figyeltük, ahogy O-sensei bemutatta, hogyan bánik a karddal, a mozgása néha lassúnak tűnt, de a partner ezt sosem így érezte. Úgy éreztük, mintha abban a pillanatban, amikor megindítottuk a vágást, eltűnt volna a szemünk elől. Azt éreztük, mintha előbbb meglepődtünk, és csak utána vágtunk volna.
Haga sensei, akit az előbb már említettem, kijelentette, hogy csak Hakudo Nakayamát és O-senseit ismeri el tanítójának. Mikor egy bizonyos 8 danosról kérdezgettük, olyanokat mondott, hogy "A technikája pocsék!" és hasonlók. Amikor egy bizonyos yarimesterről kérdeztük, hangosan nevetett, és elmondta, hogy több pontot érő találatot is bevitt a testére (do) és a csuklójára (kote) egy vele vívott párbaj során. Egy ilyen ember, aki a legtöbb senseiről ilyen lesújtó véleménnyel volt, a következőt mondta O-senseiről: "Mmm, a közönséges emberek nem érthetik őt. Tudod, Tamura, az csak természetes, hogy az emberek nem érthetik meg őt. Én is azt hittem, hogy egy csaló, amíg próbára nem tettem". Haga sensei megjegyzésének eredményeképpen jöttünk rá igazán, hogy valójában mennyire nagy mester is a mi tanítónk.
 
O-sensei és Haga sensei megmérkőztek egymással?
 
Igen. Haga Japán kendóbajnoka volt 24 vagy 25 éves korában. Ha jól tudom, a Császári Őrség kendóoktatója volt. Gyakran meglátogatta az Aikikait, és O-sensei gyakran meghívta ebédre vagy vacsorára. Azt mondta, úgy gondolta, O-sensei biztosan szélhámos, mert olyan kedves volt egy hozzá hasonló fiatal emberhez. Tudomásom szerint még az is előfordult, hogy késő éjjel el akart menni Shinjukuba inni, és megkérte Ueshiba sensei feleségét, hogy adjon neki kölcsön pár darabot O-sensei ruhái közül, mert nem lenne helyes a Császári Őrség egyenruhájában menni. Akkoriban úgy volt, hogy áthelyezik egy koreai rendőrőrsre, ezért úgy gondolta, hogy még mielőtt elhagyja Japánt, rákényszeríti O-senseit, hogy mutassa meg, mit tud valójában. Így kihívta O-senseit egy párbajra. O-sensei azon nyomban elfogadta a kihívást és mindketten bementek a dojóba. O-sensei azt mondta: "Vedd el bármelyik fakardot és támadj meg". És ekkor O-sensei elkezdett fel-alá sétálni a dojóban. Haga sensei próbálkozott, de mivel teljesen képtelen volt rá, hogy sikeresen bevigyen egy találatot, végül feladta. Nevetve mesélte el ezt az esetet, és azt mondta, megbánta, hogy másfél év gyakorlás után nem tanult meg semmit. Akkor jött rá, ki is O-sensei valójában, amikor már túl késő volt.